Az elmúlt fűtési szezonban már új kormányrendelet szabályozta a távfűtési költségek megosztását – ennek előnyeit elsősorban azok érezték, akik felújított lakásban élnek. Ennek ellenére még mindig sok vitát okoz az elszámoló számla, amelyet jellemzően most, nyáron kapnak kézhez a lakók. Érdemes megismerni, hogyan számolták ki a fűtés költségeit a panelházakban élőknek. Ezeket a szempontokat írtam össze ebben a cikkben.

A jogalkotó szerint az európai mintára, szakmai együttműködésben megalkotott jogi szabályozásnak köszönhetően fogyasztásarányossá és ezzel igazságosabbá vált a távhődíjak épületen belüli megosztása és elszámolása a mintegy 300 ezer korszerűsített távfűtési rendszerű lakás esetében. A kormányrendelet számos részletet szabályoz kötelező jelleggel a költségmegosztás kapcsán, melyekről korábban a lakóközösségek bizonyos kereteken belül maguk dönthettek. Ennek eredményeképpen jelentősen csökkent a költségmegosztási aránytalanságot tükröző, kiugró összegű távhőszámlák száma, és még inkább megvalósul a tényleges fogyasztáson alapuló elszámolás.

Az ez előtti fűtési szezonokban a költségmegosztás szakmai szabályainak a mellőzése számos felhasználói reklamációhoz, elégedetlenséghez és növekvő kintlévőségekhez vezetett, ráadásul sokakban megkérdőjelezték a költségmegosztók alkalmazásának tényleges előnyeit. Most a tapasztalatok szerint a jogszabály a hőfelhasználás, ezen keresztül pedig a fogyasztói számlák mérséklését is eredményezi.

A fűtéskorszerűsítés során olyan eszközök kerültek a radiátorokra, melyek egyrészt lehetővé teszik a szobahőmérséklet, és így az egyéni hőfogyasztás szabályozását (termosztatikus radiátorszelep), másrészt lehetségessé vált velük a felhasznált hőenergia fogyasztással arányos elszámolása (fűtési költségmegosztó).

Az eszközök beépítése azonban a rendelet megjelenése előtt önmagában nem volt garancia arra, hogy minden lakó megtakarítást érjen el, hiszen ehhez a megfelelő fogyasztói magatartás elsajátításán kívül az is szükséges volt, hogy a társasház közgyűlése, illetőleg a lakásszövetkezet döntéshozó szerve az épület tulajdonságainak megfelelő költségmegosztási mód alkalmazásáról döntsön, és ennek megfelelően készüljön el a fűtési költségek elszámolása.

Sarkalatos pont annak az aránynak a meghatározása, hogy az elszámolásban milyen súllyal jelenjen meg a lakásokban felszerelt radiátorok általi hőfogyasztás, illetve az a hőfogyasztás, melyet az épületben található kiterjedt vezetékrendszer fogyasztása eredményez. Az előbbi elszámolását és lakások közötti fogyasztás arányos elosztását teszi lehetővé a fűtési költségmegosztó, míg az utóbbi elszámolására nem lehet hasonló eszközt alkalmazni, így ez célszerűen a lakások méretével (légköbméter) arányosan kerül felosztásra a fogyasztók között. A tavaly megjelent rendelet kiköti, hogy a légköbméter arányos résznek 30 és 50 százalék közötti súllyal kell megjelennie az elszámolásban.

Ennek eredményeként mérséklődnek a távhőszámlák közötti szélsőséges különbségek, hiszen az épület hőfelhasználásának akár 50%-át kitevő vezetékrendszer hőfogyasztásának megfizetéséhez minden lakónak hozzá kell járulnia lakásának méretétől függő mértékben. Így nincs már lehetőség arra, hogy egyes fogyasztók adott esetben nulla közeli saját hőfogyasztás mellett, és ebből fakadóan aránytalanul alacsony költségek megfizetésével élvezzék a vezetékrendszer, illetve a többi lakás által vételezett hő komfortját, míg más fogyasztók ebből fakadóan kiugróan magas fűtési díjat fizessenek.

További fontos eredmény, hogy kötelező jelleggel bevezették az ún. korrekciós tényezőket, melyek a kedvezőtlen fekvésű helyiségek (két külső fallal határolt helyiség, tető alatt, pince felett stb.) esetében, meghatározott százalékos mértékben (pl. –20 százalék lapostetős épület esetében, közvetlenül a tető alatt stb.) csökkentik a helyiségek fekvéséből adódó többlet-hőfogyasztást a költségek felosztásánál.

Ezen túlmenően a szabályozás a lakóépület átlagos fogyasztási értékeihez képest maximalizálta a fizetendő költségeket, mégpedig oly módon, hogy a fogyasztásarányos rész felső határát az átlagos fogyasztási érték 2,5-szeresében húzta meg. Így a maximálisan fizetendő összeg legfeljebb az épület légköbméterenkénti átlagfogyasztásának maximum körülbelül 2-szerese lehet, szemben az eddig tapasztalt akár 300-500 százalékos eltérésekkel.

Fontos kitétele a rendeletnek, hogy amennyiben a fogyasztó nem tette lehetővé a költségmegosztó felszerelését, vagy leolvasását, illetve önkényesen leszerelte a berendezést, fűtési díjként a lakás méretéhez képest megállapított átlagfogyasztás 2,5-szeresét kell fizetnie.

A jogi szabályozástól azt várta a törvényalkotó, hogy mérséklődnek az addigi szélsőséges különbségek, igazságosabbá válik az elszámolás amellett, hogy az egyéni érdekeltség az ésszerű energiatakarékosságra továbbra is fennmarad. Ettől függetlenül vitás helyzetek előfordulhatnak – egyfelől azok járnak rosszabbul, akik nem fűtöttek egyáltalán, másfelől műszaki problémák továbbra is gondot okozhatnak.

A rendszer azonban az igazságosabb költségmegosztás felé mozdult el, hiszen a távfűtéssel kapcsolatos panaszok jelentős része szólt a kiugró összegű távhőszámlákról, így a költségmegosztás részletes jogi szabályozására nagy szükség volt, hiszen ez orvosolta az elszámolásból fakadó problémákat.

A fűtéskorszerűsítésnek köszönhetően átlagosan 15-20 százalékkal csökkenthetők a fűtésre fordított kiadások távfűtéses lakóépületek esetében. Ez az esetek körülbelül 80 százalékában eddig is jellemző volt, az elszámolás rendeleti szabályozása pedig tovább emelte ezt az arányt. Azonban továbbra is fontos hangsúlyozni, hogy az energia- és ez által pénzmegtakarításhoz elengedhetetlen a megfelelő fogyasztói magatartás elsajátítása is.