Hosszú hétvége közeledik, amikor – remélhetőleg – valamennyien félretesszük a munkát. Ezúttal én sem ablakokról, üvegekről szólok, és nem azokról a fákról, amelyből ablaktok készül, hanem azokról a fákról, amely alá ilyenkor a ligetbe leheveredünk. A munka ünnepét aligha kell bemutatni, mindannyian még a gyerekkorunkból emlékszünk a majálisokra. Ma már persze nincsenek tribünök, amelyek előtt a dolgozók felvonulnak. Felvonulás sincs, inkább politikamentes családi pihenés lett a munka ünnepe.

A munka ünnepét – talán nem közismert – egy 19. századi chicagói felkelésnek köszönhetjük. Az ipari fejlődés embertelen tempót diktált a mindennapokban (nem ismerős?), gyakori volt, hogy 10–12 órát dolgoztak a munkások, és napi bérükből még a legolcsóbb feketére sem futotta egy kávéházban. Persze nem is akartak feltétlenül kávéházba járni, de 10 óránál mindenképpen kevesebbet akartak dolgozni (a kor egyik, ma dalszöveggé változó jelszava volt a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás).

A három létező legnagyobb amerikai munkás szervezet (az Egyesült Államok és Kanada Szakszervezeteinek és Munkásegyleteinek Szövetsége (FOTLU), a Munka Lovagjai és az IWPA, a Nemzetközi Munkások Szövetsége) 1884-ben összefogott, és arra hivatkozva, hogy ha az érvényben lévő munkaügyi törvényt a követelésüknek megfelelően nem módosítják, akkor 1886. május elsejére általános sztrájkot hirdetnek. Ez különösebben nem érdekelt semmit addig, míg Amerika több nagyvárosában is jól szervezett tömegtüntetések robbantak ki. A chicagói munkáltatókat pedig annyira meglepte ez az esemény, hogy a város 45 ezer dolgozójának még aznap megadták a rövidebb munkaidőt.

Két nappal később, május 3-án pedig az IWPA hirdetett gyülekezőt Chicagóba, melyre mintegy 1400 munkás ment el. Épp az egyik főszervező tartotta beszédjét, amikor a rendőrség a békés tüntetők közé lőtt négy munkás életét kioltva. A szervezetek bosszúszomjas üzenetben toboroztak munkásokat, hogy megtorolják a haláleseteket, ennek hatására több ezer munkás érkezett, de a kirendelt rendőrfőnök csendes távozásra szólította őket, így csak néhány százan maradtak. Ekkor valaki egy bombát dobott az emberek közé, s a merénylőt ugyan letartóztatták, de pár nap elteltével szabadon is engedték. Azt rebesgették, hogy a rendőrség biztatására cselekedett. A rendőrök azonban újból fegyvert ragadtak, és kétszáznál is több súlyos sérülést és számos halálesetet okoztak, majd a bíróság hét szociáldemokrata és anarchista hangadót helyezett vád alá. A történet vége öngyilkosság és akasztás. 1889-ben a II. Internacionálé Párizsban tartott konferenciáján kimondták, hogy a következő évtől kezdve május elsején világszerte emlékezzenek meg a chicagói munkássztrájkról és mártírjairól.

A május elseje nemcsak munkásünnep, néphagyományai a távoli múltba nyúlnak. A májusi-pünkösdi ünnepkör ünnepe ez, egyébként pedig évnegyedkezdő nap. Ünnepi szokásai keveredtek a pünkösdi szokásokkal. Mint tavaszünnep a május elseje tartósan magához kötötte a májusfaállítás szokását és a majálist, míg a pünkösd elsősorban a pünkösdölés és pünkösdi királynéjárás dramatikus hagyományait vonzotta magához.

A két egymáshoz közel eső ünnep, a pünkösd és a tavaszünnep differenciálódásához hozzájárult az a tény, hogy május elseje 1889 óta – nálunk gyakorlatilag 1890-től – a nemzetközi munkásosztály ünnepe, mely egyesíti magában a hagyományt és a szervezett ünnep vonásait. Ma a majális széleskörűen társadalmi, és főleg családi ünnep. A liget tarka színei, a virágok, a májusfák, a parkokban megtartott majálisok és utcabálok az ünnep tavaszi jellegére utalnak.