Az épületfelújításoknak, amelyeknek elsődleges célja ma az energiamegtakarítás,  elengedhetetlen része a nyílászárók javítása. Ám érdemes nagyon körüljárni a témát, mert a gyorsnak és biztosnak hitt csere több kárt okozhat, mint hasznot. Nem csak energetikai téren, de akár az épületszerkezeti téren is bukhatunk.

Miből lehet gond?

A régi, hagyományos ablakok újra cserélése ellentmondások egész sorát indítja el. Legszembeötlőbb az esztétikai probléma, hiszen az egymástól különböző ablakok megbontják a homlokzat egységét. De ha a teljes homlokzaton egységes megoldás is születik, akkor is érzékelhető ellentmondás a régi épület és az új nyílászárók között, és nemcsak esztétikailag, hanem épületszerkezetileg is.

Épületszerkezeti és esztétikai ellentmondások

Problémát okoz, ha az ablak alapanyaga eltér az eredetitől, tehát ha a fa nyílászárókat műanyaggal pótolják. Az sem ad teljes értékű megoldást, ha az új szerkezet is fából készül. Ugyanis a mai konstrukciók sokkal vastagabbak, a 43 milliméteres régi ablakprofilok helyett körülbelül 70 mm-es keresztmetszetű szelvényekből készülnek. Ezzel a tok és a szárny együtt a korábbi 8-10 centiméterrel szemben elérheti a 16-17 cm-es vastagságot is.

Mások ma már a profilok is, régen tagozatlan sima felületeket nem hagytak. A profilok méretváltozása miatt ma az üvegfelületek nagysága egyedi gyártásnál is csökken. Az új ablak üvege szélességben körülbelül 18 cm-rel kisebb lesz, ami a bevilágítás szempontjából sem elhanyagolható, hiszen ezekben az épületekben a helyiségek általában eredetileg sem túl világosak.

A kávás beépítés helyett a tokokat ma tompán illesztik a nyílásba. A purhab tömítés kitüremkedik, a megbontott falkáva rész általában sokáig javítatlan marad. A rezgések hatására a purhab mállik, a felületén páralecsapódás keletkezhet, ami a faszerkezet korhadásához vezet.

Az ablakszárnyak tekintetében is más a modern logika, mint a hagyományos szemlélet. A korszerű ablakszerkezeteknél nincs szükség feltétlenül két felnyíló szárnyra, ezért ezt sokszor egyetlen nyíló és bukó szárnyra cserélik, és így a függőleges takaróléc csak formai applikációvá válik.

Az új szerkezetek kétrétegű thermopan üvegezéssel készülnek. Ennek felépítése, valamint a két réteg közti gázréteg nem minden esetben teszi lehetővé az üveg valódi osztását, csak ennek imitálását.

Különbözőek a vasalatok is, amelyek szerepe – ma is, mint régen – egyrészt a szárnyak felfüggesztése a tokra, másrészt a szárnyak zárása. Ma a zárószerkezet a szárny profiljába van beépítve, és sokszor alul helyezkedik el, hogy a nyíló-bukó funkció működhessen. Régen a vasalatokat a szegezőlakatosok készítették, a kapcsolt gerébtokos ablakokon eleinte sarokvassal egyesített hüvelypántot vagy pipapántot alkalmaztak, majd a tokba és a szárnyba bevésett, egymásba hengerpálca-hüvellyel illesztett diópántot, amelynek a végei díszesen esztergált sapkát kaptak. A szárnyak zárását a takarólécbe rejtett rúdzárral oldották meg, amelynek mozgatására sokféle szerkezetet gyártottak. Az ablakkilincsek megformálására is külön figyelmet fordítottak. Ez ma már sokkal szegényesebb.

Olvassa el cikkem második részét a szerintem helyes megoldásról. Facebook oldalamon pedig még több információt talál.